2013. július 3., szerda

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve

Eredeti cím: Matched
Fordítás: Balogh Anna
Kiadás: Ciceró, 2011
Oldalszám: 344
A világ tökéletes. Nincs benne sem betegség, sem éhínség, sem bűnözés, sem túlsúly, sem kiszámíthatatlan halál. A Hivatalnokok rendelkeznek minden fontos dologról, köztük az életed alakulásáról is; az ételadag, az edzésmennyiség, a szabadidő, és a halál - ezek is mind az ő hatásköreik közé tartoznak.

Cassia Reyest a Párosító Bankettjén ismerhetjük meg. Ez is a Társadalom egyik szabálya: nem választhat senki magának párt, azt is a Hivatalnokok teszik meg helyettük, hogy tökéletesen passzoljanak egymáshoz az egyedek, és azoknak génjeik. Erre az emberek 17 éves kora után kerül sor, és többnyire másik tartományba tartozó párt kapnak.

Cassia azonban ebben is különleges lesz: az ő párja a legjobb barátja, Xander lesz, így a mikrochipnek, amit a leendő Párjukról kapnak, nem sok új információt kecsegtet.

Vagy mégis?

Mikor Cassia a családi Portálba helyezi a chippet, felvillan előtte ugyan Xander arca, ám pár pillanattal később el is tűnik, helyét - egy pillanatra csak - átadva egy másik fiúnak: Ky-nak, akit Cassia szintén ismer.

Hogy ebben mi a különös? Először is senkinek nem lehet két párja. Hibáról szó sem lehet, hisz olyan ebben a Társadalomban nem fordulhat elő. És a legfőbb ok: Ky Megtűrt státuszban van, ami azt jelenti, hogy sohasem vehet részt a Párosítási Banketten, neki is szingliként kell leélnie az életét.

Társadalmunkban az emberek előre tudják, hogy melyik nap kell örök nyugovóra térniük. Az Utolsó Bankett igazi luxusvacsora. A beszabályozott élet, a Társadalom által biztosított kiváló életminőség örömünnepe.

Azonban azután, hogy Cassia meglátta Ky képét, úgy érzi, egyre jobban vonzódni kezd a fiúhoz, jobban, mint Xanderhez, a Párjához. Ez a Hivatalnokoknak is feltűnik, és különböző figyelmeztetésekben részesítik Cassiát, de hiába, a szerelem az szerelem, nem tudnak mit tenni ellene.

(Utolsó bekezdést megjegyezni: ez volt a cselekmény, a szerelmi háromszög...)

Először is mire számítottam én ezzel a könyvel kapcsolatban - kérdem én magamtól. Mert biztos nem arra, amit kaptam. Valahogy mindig negatív érzéssel álltam a könyvvel szemben, holott sok kritikát nem is olvastam róla, sőt mi több, a molyon is 80%-ra van értékelve. Nem is tudom megmagyarázni, miért gondoltam, hogy ez egy rossz könyv.

Errefelé egyáltalán nem tapintatlanok az emberek, mindenki tudja, hogy nem való más dolgaiba beleavatkozni. Az állami szervek úgyis megmondják, mi az, ami rád tartozik.

Oké, cselekményét tekintve az. De ahogy én olvastam, a cselekmény volt a legkevesebb, tulajdonképpen ki is zártam a fejemből, nem foglalkoztam vele. Azért olvastam tovább, és azéért fejeztem be kevesebb, mint egy délután alatt, mert érdekelt a világa. Ez is valamikor a nem olyan távoli jövőben játszódik ugyanis (mostanában felkapott a téma, és nekem továbbra is tetszik), és annyira érdekes gondolatok voltak benne - vagyis annyira érdekes, és megrázó gondolatokat indított el bennem, hogy csak még jobban bele akartam menni.

Az írásmód ebben az elhatározásomban nem sokat segített - eleinte. Jelenidő, E/1, és ráadásul Cassia, bármiről volt szó, legalább egy bekezdésnyi általános tudnivalót hozzáfűzött. Nagyon zavart, nem tudtam kapcsolódni a történethez, ám később ez teljesen megváltozott; Cassia megjegyzései tartották életben számomra az olvasás örömét. Ezáltal tudtam meg még többet a Társadalomról és a világuk működéséről. Nem eleget, de remélem, kicsit többet tudhatok meg a folytatásokban.

Mint fentebb írtam már, a cselekmény annyira nem érdekelt. A tipikus két pasi közti vívódás, bár itt végig tudjuk (Cassia is), hogy melyik "nyeri" a lány kegyeit, annyira nem is volt harc köztük, leszámítva egy kártya és egy sakkpartit. Szóval annyira ez már nem érdekelt, ok könyvben/filmben olvastam/láttam már ezt, a végét sem nehéz kitalálni. Így koncentrálhattam a világra :)

Főleg a szerelmi háromszögnél, de sok más dolognál is azt éreztem, hogy nincs átmeneti B-pont A és C között. Példának azt tudom felhozni, hogy eleinte semmit nem tudunk Ky-ról, majd a következő fejezetben Cassia már bevallja magának (és a fiúnak), hogy őrülten szereti. De a folyamat annyira nem volt meg, csak néhány esetlen, utólagos beszúrásnak érződő mondatocska, amik nem voltak igazi átmenetek. Persze ezt nem csak a szerelmi résznél éreztem, sok másnál is - ezen még talán dolgozni kéne, és remélem, a folytatásban már jobban ki vannak dolgozva az ilyen részek.

A könyvnek van egy alapvető hangulata, ami sokak szerint idegesítő, nem megfelelő, ám én inkább éreztem helyénvalónak, mint sem. Megadta nekem a Társadalomhoz tartozó hangulatot: a monoton, szabályszerű, nyomott hangulatot. Cassiából is ez áradt, ahogy látjuk, hogy engedelmeskedne a szabályoknak, amikbe belenőtt, de közben érzi, hogy valami mégsem stimmel, és próbál ellenszegülni, még ha először nem is szándékosan. Nem mondom, hogy Cassia annyira a szívemhez nőtt volna, de nem is volt annyira ellenszenves (bár Xandert nagyon-nagyon sajnáltam...).

Van benne egy szál, ami majdnem az egész könyvön átível: ahogy megismerjük Ky történetét. Szalvétákon, titokban rajzolva és írva adja át a különböző "fejezeteket" Cassiának, és ez az ötlet nekem nagyon tetszett/tetszik, ám egyetlen gond mégis volt vele semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. Kicsit többre vágytam volna, de csak odavetett szavaknak tűntek és csak a jó lehetőség maradt meg bennem, ami nem lett kidolgozva elég élvezhetővé...

Néhány dolog megbotránkoztatott a könyv olvasása során, amiket, ha mind nem is, de párat megpróbálok leírni.

A legjobb lenne talán egy maroknyi földdel a kezünkben repülni, így legalább soha nem felejtenénk el, hogy honnan jöttünk és hogy milyen nehéz tud néha lenni a gyaloglás.

Először is Cassiáék társadalmában már senki nem ír kézzel, sőt, nem is szabad. Mindenki gépel, mindenki kap egy laptopot mikor elsőbe megy, és onnantól kezdve mindent azon ír. Levelet sem saját gondolatokkal írnak, hanem egy levélíró programból válogatják ki a mondatokat. Minden a számítógépek körül forog, és az olvasás, nem tudom, mennyire van meg náluk, erről nem volt szó, de mivel a történelem régre nyúlik vissza, kiválogattak 100 válogatott történelmi leckét, 100 válogatott dalt, 100 válogatott verset, stb, a többit pedig megsemmisítették, és ezeket tanítják.

Hogy mire emlékeztet ez engem? Nem olyan nagyon rég mindenki arról kezdett beszélni, hogy Amerikában nem fognak többet kézírást tanítani, csak gépelést, mert felesleges. Amint olvastam erről ebben a könyvben, ez jutott eszembe. Mi van, ha mi is ide jutunk, szép lassan? Ha már a nevünket se fogjuk tudni kézzel leírni, azt sem fogjuk tudni, hogy hívták a különböző íróeszközöket? Annyira megbotránkoztam ezen az elképzelésen...

Kicsit félek. Félek attól, hogy a sok disztópiás könyvből valami tényleg így lesz. Mert mindegyiknek van alapja, mindegyik a mi társadalmunk kritikája valamilyen formában. Van, amire építették őket. És ha sok ember látja így a jövőt, ami felé haladunk, akkor lehet benne némi igazság, vagy nem?
Cassia is, először elfogadja, őt, jónak tartja a Társadalmat, de aztán felmerül benne is a kérdés: jó az, ha az embereknek nincs szabad akarata, saját tudata, csak az, amit a társadalom beléjük diktál? (Itt egyből eszembe jutott a Harmónia, ami szintén az emberi tudat kérdését veti fel). Már nem tudom, mi alapján gondolják, hogy nem, ahogy Cassia sem.

Végezetül leírnám azt az idézetet, ami bennem végérvényesen kihúzta a legalsó darabot a Jenga-halomból:

"- Cassia! Nem bántad meg, hogy a Párosítási Eljárásban való részvétel mellett döntöttél? Nem szerettél volna inkább szingli maradni?
- Nem ez a probléma.
- Akkor mi?
- Szerintem jó lenne, ha az emberek maguk választhatnák ki a Párjukat – mondom bátortalan hangon.
- Hova vezetne ez, Cassia? – kérdezi a hölgy higgadtan. – A következő lépés talán az lenne, hogy az emberek maguk dönthetnének arról is, hogy hány gyereket akarnak, hol és hány éves korukig akarnak élni?"


4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése